Kék vércse

Az alföldi puszták, rétek és legelők madara. Elsősorban rovarokkal táplálkozik.

A kék vércse 30 cm hosszú, 70-75 cm szárnyfesztávolságú ragadozómadár. A hím sötétkék, sötétszürke, az alsó farokfedő tollai és a lábai vörösek. A tojó fejtetője és hasa mintázat nélkül rozsdás-sárga. Háta szürke és harántszalagok húzódnak rajta. A szeme körül fekete monokli, nyakán világos sáv látható.

Kelet-Európai - Nyugat-Ázsiai elterjedésű faj. Magyarországon található a legnyugatibb kiterjedt költőterülete. A Kárpát-medencétől a Bajkál-tóig előfordul a pusztákon. Az Alföldön és a Kisalföldön költ, bár utóbbira csak időszakosan van példa. A telet Afrika déli részén tölti. Április és október között tartózkodik Magyarországon.

Azokat a nagykiterjedésű síkvidéki gyepterületeket részesíti előnyben, ahol rövid füvű, sűrűn legeltetett legelők és rétek vannak, facsoportokkal, erdőfoltokkal tarkítva. A sólyomfélék nem építenek fészket. Ezzel a kék vércse is így van, de valamiben minden más közép-európai ragadozómadártól eltér: Telepesen költ, és társas viselkedése is ehhez igazodik. A vetési varjak fészkelését követi. A varjúfiókáik kirepülése után foglalja el a fészküket. Évente egy fészekaljat nevel fel, míg a vetési varjú többet. Így a nagy varjútelepeken a varjak és csókák társaságában gondozzák a fiókákat. Ennek azonban van előnye a varjak szempontjából is. Ha a kolóniát támadás éri, a vércsék ragadozó madár fegyverzettel és ösztönnel védelmezik a facsoportot.

A latin neve, Falco vespertinus, esti sólyom, arra utal, amikor a vonuláshoz nagy számban gyülekeznek naplementekor. Régen ilyenkor egyes helyeken szinte elborították a Kiskunsági eget. Az ember jelenléte a tájban most már fontos számára, mivel a természetes alacsony füvű gyepterületek javarészt eltűntek, a helyüket szántóföldek foglalják el. Így a pásztorok, a legeltetés fontos szerepet játszanak a kék vércsék élőhely fenntartásában.

A vörös vércsénél jóval nagyobb arányban fogyaszt rovarokat. A magas fűvel borított területeken nehezebben jut hozzá a zsákmányához, aminek nagy részét sáskák teszik ki. Néha a levegőben kapja el a rovarokat, de leggyakrabban alábukik és a földön ejti el a zsákmányát. Rovarokkal, elsősorban egyenesszárnyúakkal és bogarakkal táplálkozik, de a költési időszakban elkapja a pockokat, egereket, gyíkokat és békákat is.

Síkvidéki erdők szélén és fasorokban, elsősorban nyarasokban, tölgyesekben fészkel. A nyílt területre néző varjúfészkeket foglalja el. A hazai állomány kétharmada elszigetelten költ, szarka vagy dolmányos varjú gallyfészkében. A telepesen költő harmaduk a vetési varjú telepek széleit igyekszik elfoglalni, de ismert költőhelyein mesterséges költőládák is segítik őket az utódnevelésben. Jóval később kezdi a kotlást, mint a varjak.

A 2–5 tojáson 22–23 napig kotlik. A fiókák általában 27 napot töltenek a fészekben. A varjak kórusa jelzi, ha egy ragadozó (például egy barna rétihéja) megjelenik a kolónia felett. Ilyenkor a kék vércsék és a csókák közösen támadják meg, és űzik el a betolakodót.

Erre a fokozottan védett fajra az élőhelyének csökkenése, a legeltetés visszaszorulása, a rovarölőszerek felhalmozódása, a mérgezés és az áramütés, valamint a gázolás jelentik a legnagyobb veszélyt Európában. Vonulása és telelése során is nagy veszteségek érhetik az állományt. Fontos a természeti területek, az élőhelyeinek védelme, a legeltetés fenntartása, a távvezetékek szigetelése, de a vetési varjak telepeinek védelme szintén alapvető a faj fennmaradása érdekében. Hogy érzékelni tudjuk az állománycsökkenést: csak Békés megyében 550 párról 150 párra esett vissza a számuk öt év alatt 1990 és 1995 között, ami elsősorban az értelmetlen varjúirtás miatt alakult így. Az Európai Unió teljes kék vércse állományának mintegy 40%-a költ Magyarországon. Vigyázzunk rá.

A kék vércse 1906 óta védett és 1954 óta fokozottan védett faj Magyarországon. Nem is olyan régen még a Pest környéki varjútelepeken is gyakori volt. Az egyre intenzívebbé váló mezőgazdasági termelés a táj átalakulásához, a megfelelő élőhelyek feltöréséhez, monokultúrákká változtatásához, a rovarfauna radikális csökkenéséhez és a nagy vetési varjútelepek eltűnéséhez vezetett. A XX. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben mérgezéses eljárással 90%-kal csökkentették a vetési varjak számát Magyarországon. A vetési varjú 2001 óta ismét védett, és az összeomló vércse állomány így lélegzethez jutott. A legidősebb ismert egyed 13 éves.