Délvidéki földikutya

A nyugati földikutya fajcsoporthoz tartozik, és bár életmódja hasonló, a kromoszómaszáma eltér, genetikailag izolált biológiai faj. Az 1970-es években fedezték fel szerb kutatók az újvidéki populációból származó példányok kromoszómavizsgálatával. Súlyosan veszélyeztetett faj, jelenleg mindössze nagyjából 800 egyed létezik.

A Duna jobb partján a Tarcal-hegységben és a Duna–Tisza köze területén fordul elő. Albertirsán az élőhelyét beépítik, a házak között él; ez a faj korábban ismert legészakibb előfordulási helye, de most a Monorierdő közelében található Bogárzó rétre próbálják visszatelepíteni. Baján 2013-ban fedezték fel, miután előkerült egy régi, földikutyát ábrázoló fénykép és a város határában felkutatták az egykori katonai lőtér homoki gyeppel borított területén fennmaradt állományt (2016-ban 320-ra becsülték az itteni egyedszámot). Töredékpopulációkban 100–150 példány él még Kelebia, Ásotthalom térségében, valamint az Újvidéken, a Tarcal-hegység északkeleti, hegylábi területein (100-nál kevesebb példány). A Kárpát-medencében 4 faj honos: az erdélyi földikutya, a magyar földikutya, a délvidéki földikutya és a szerémségi földikutya.

A 15–24 cm hosszúságú rágcsáló 25–35 dkg-t nyom összesen. Növényevőként gyökereken, gumókon, hagymákon él.

A felszín alatt kiépített járatrendszerben éli le életét. Csak a belvíz, az emelkedő talajvíz, a pillanatnyi elárasztás, illetve az aszálykor megkeményedő, túrásra alkalmatlanná váló talaj kényszeríti felszínre, egyébként magától nem jön fel. Megfigyelték még, hogy a fészekkamra bélelésére a felszínen is gyűjthet száraz füvet, de leginkább ezt is a gyökereknél fogva húzza le. Számára minden felszínen töltött pillanat életveszélyes a ragadozók miatt.

Nincsen farka, és nincsenek erőteljes ásólábai, mint a vakondnak, így a föld alatti járatait inkább a fejével túrja, a földet mellső lábaival sodorja hátra. Mivel nem a lábaival ás, a 6–9 cm átmérőjű járatai nem oválisak, hanem kerek keresztmetszetűek, és egyenes túrásláncok figyelhetők meg. Alagútrendszerében a járatokból élelemraktárak, fészkek és üledékgödrök nyílnak. Az állandó járatok fala kemény, mert a felesleges földet az orrával a falakba döngöli. Az oldalában gyakran látható az orrának lenyomata.

Szeme gombostűfejnyi, csökevényes és vékony bőr fedi, éppen csak arra alkalmas, hogy érzékelje a fényt, ha a felszínre tör. Bioritmusa ennek ellenére is a nappalok és éjszakák váltakozásához igazodik. Az alagút tovább túrásánál időnként megtorpan, és fejét a járat tetejéhez ütögeti. A visszaverődő rezgéshullámokból érzékeli, ha akadály, kövek, vagy élelemgyanús tárgyak vannak a földben. A kopogtatással nemcsak tájékozódik, de kommunikál is a közeli egyedekkel.

Januártól márciusig tart a párzási időszak. A vemhesség kb. 28 nap; a nőstények rendszerint évente egyszer ellenek. Többnyire április közepéig megszületik az 1-6 (leggyakrabban 2 vagy 4) kölyök. Önállóvá válásukkor az anyaállat leválasztja a járatrendszer egy kis részét, ahonnan kiindulva elkezdhetik építeni saját járataikat. Ha a talaj keménysége miatt éppen akkor erre nincs lehetőség, akkor a fiatal állatok a felszínen vándorolva keresnek új élőhelyet. Magányosan élnek, ha két példány a föld alatt összeverekszik, a vesztes a felszínre menekül.