A belföldi turizmus százezrek kedvelt szabadidős tevékenysége, egyúttal a gazdaság egyik meghatározó jelentőségű ágazata, a természeti és kulturális örökség fontos közvetítője. A természeti tájak, a történelmi városrészek, és a kultúra nemcsak számunkra értékesek, évente turisták millióit vonzzák Magyarországra. A digitális világ zajában sokan keresik a nyugalmat a természetben. Érdemes felidézni azokat az időket, amikor a túrázás még valódi felfedezés volt. Emlékezzünk meg azokról is, akik nehéz gyapjúruhában, szöges bakancsban, mindig lelkesen vágtak neki az ismeretlennek, hogy nekünk ma már csak a szabványos jelzéseket kelljen követnünk, akár digitális térképek és applikációk segítségével. Egy olyan örökséget tekintünk át röviden, amelyre nemcsak büszkék lehetünk, de hagyományait folytatni is kötelességünk.
Utazási szokások Magyarországon a 19. században
A hagyományos értelemben vett turizmus gyökerei a 19. század első felére nyúlnak vissza Magyarországon. Az utazás akkoriban ritka eseménynek számított, és nem is élhetett vele a társadalom nagy része. A korszakban elsősorban a nemesség és a polgárság utazott, rokonlátogatóba, üzleti, egészségügyi vagy társadalmi célból. A klimatikus gyógyhelyek már ekkor jelentős szerepet töltöttek be: Eleinte a külföldi híres gyógyfürdők, de később Balatonfüred, Hévíz vagy Buda forrásai a gyógyulni vágyó vendégek kedvelt célpontjai lettek. Aki ennél izgalmasabb kalandra vágyott, csak kivételes esetben jutott naprakész térképhez, elérhető, célzott ruhák és eszközök hiányában a felszerelést hagyományos viselet és szerszámok átalakításával lehetett elkészíteni. A jármű alapvetően a lovaskocsi volt. A hintó, a batár, a fiáker a tehetősebb utasok kényelmesebb, személyes utazására szolgált, aki nem engedhette meg, az szekéren, lóháton és gyalog haladt.
A század elején a nemesek utazási szokásait a komótos tempó és a szigorú társadalmi elvárások határozták meg. Az indulást alapos felkészülés előzte meg. A biztonság és az önellátás jegyében puskát és szerszámokat is vittek magukkal a hosszú utakra. Nem a lovak gyorsasága vagy a csárdák távolsága szabta meg az utazás tempóját, mint a kereskedők esetében, hanem az útközben élő rokonok és barátok száma. Szigorú erkölcsi kötelesség volt ugyanis minden rokonnál, ismerősnél megállni. Emiatt egy kétnapos út a társadalmi kötelezettségek miatt gyakran hetekig, vagy akár hónapokig tarthatott. Eötvös Károly könyveiben érzékletesen festi le a korszak utazási körülményeit. Így a század közepén a magyar hegyvidékek (a Tátra, a Fátra, de a Budai-hegység is távoliak és kiaknázatlanok voltak a nagyközönség számára.
A belföldi turizmus a reformkorban erősödött meg. A városi ifjúság körében az 1830-as és 1840-es években egyre elterjedtebbé vált az országjárás, amely a hazai tájak megismerését szolgálta. Különösen sokan járták a vármegyéket a jurátusok (ügyvédi vizsga előtt álló joggyakornokok), orvosok és művészek közül. Széchenyi István és más korabeli gondolkodók felismerték, hogy a nemzeti öntudat erősítéséhez a haza tudatos megismerése is hozzájárul. A gőzhajózás megindulása a Balatonon és a Dunán, valamint az első vasútvonalak lefektetése radikálisan átírta a távolság fogalmát. A menetrend szerinti gyorskocsik, a vasút és a gőzhajó megjelenése végül teljesen átformálta ezt a világot, lehetővé téve, hogy a korábban hetekig tartó utat egyetlen nap alatt megtegyék. A modern közlekedés valódi távlatokat nyitott a „világlátásban”, így a század végére kialakult a modern turizmus. A vasút megjelenése nemcsak lerövidítette a távolságokat, de a modern közigazgatást is hatékonyabbá tette. A betyárok, katonaszökevények eltűnésével a vidék a 19. század második felében biztonságosabb lett, és ez lehetővé tette a kirándulásokat.
Belföldi utazás, mint szabadidős tevékenység
A gyorsabb és olcsóbb közlekedés révén egyre szélesebb rétegek számára vált elérhetővé az utazás. Az önszerveződő természetjárás lassan a polgári életforma részévé vált. A szervezett turistaság a 19. század második felében született meg. 1873-ban alapították a Magyarországi Kárpát Egyesületet (MKE), a hegyi turizmus egyik európai úttörőjét. A világ ötödik legrégibb sportegyesületként tartják nyilván, ugyanis időközben több német nyelvű turistaegyesület egybeolvadt. Az egyesület útvonalakat tervezett, korábban nehezen elérhető tájakat tárt fel, menedékházakat épített, és a természetjárást a műveltség részének tekintette. 1889-ben elindult a Turisták Lapja is, amely a mozgalom fontos fórumává vált. A növekvő érdeklődés újabb és újabb szervezeteket hívott életre. A budapesti tagság és a tátrai központ közötti feszültségek végül a Magyar Turista Egyesület (MTE) megalakulásához vezettek. A mozgalomhoz tömegesen csatlakozott a fővárosi értelmiség és tisztviselői réteg. Például Eötvös Loránd is. A világhírű fizikus szenvedélyes természetjáró volt, és az MTE elnökeként sokat tett a mozgalom fejlődéséért. A túrázás nemcsak szabadidős tevékenységgé, hanem a tudományos érdeklődést és erkölcsi nevelést szolgáló közösségi üggyé, a magyar táj megismerése pedig a nemzeti identitás részévé vált.
A kirándulás, a városnézés és a kikapcsolódás különböző formái mentén a vidék is alkalmazkodott az új bevételi forrásokhoz, szolgáltatásokkal reagált az igényekre. A csárda fogalom elnyerte mai jelentését: lovasfogadókból vendéglőkké formálódtak, kirándulókra, távoli vendégekre specializálódott éttermek, szálláshelyek jöttek létre. A Balatonon például az 1890-es években kezdtek kiépülni a fürdőtelepek.
A turista egyesületek gombamód szaporodtak, megjelentek a munkás természetjárók és a szakosztályi keretekben működő sportkörök is. A Mátra-Egylet 1887-ben alakult meg Gyöngyösön. Az ő munkájuk tette lehetővé, hogy a vadregényes, addig nehezen járható erdőkből turisztikai célpont váljon.
Az MTE már budapesti székhelyű szervezet volt és ekkoriban kezdődött meg a Budai-hegyek és a Pilis módszeres feltárása. Az egyesület a két világháború között élte virágkorát. Menedékházakat építettek, turistautakat jelöltek ki, és népszerűsítették a turizmust.
A 20. század elejére a sok apró egyesület tevékenységét már nehéz volt összehangolni. Szükségessé vált egy ernyőszervezet, amely egységesíti az útjelzéseket, képviseli a turisták érdekeit és irányítja a szakirodalom kiadását. 1913-ban, hosszas előkészítés után alakult meg a Magyar Turista Szövetség (MTSZ). A lendületet azonban megtörte az első világháború.
A két világháború közötti fellendülés, a magyar turizmus fénykora
Az első világháború után Magyarország turizmusa új irányt vett. A trianoni határok miatt a korábban legnépszerűbb üdülőterületek az országon kívülre kerültek, ezért a turisztikai fejlesztések a megmaradt tájakra koncentrálódtak. Számos turistaegyesület működött vagy alakult újjá. További turistautakat jelöltek ki, menedékházakat építettek, kiadványokat adtak ki, és kirándulásokat szerveztek. Ezek az egyesületek alapozták meg a modern magyar természetjáró kultúrát. Ilyen például a Természetbarátok Turista Egyesülete (TTE), akik 1911-1919-től tömeges kirándulásokat szerveztek és a természetjárást egészségügyi és közösségi tevékenységként népszerűsítették. Később a TTE a magyar természetjáró mozgalom egyik legnagyobb tagságú szervezete lett. (1911. március 19-től indult a Pécsi Csoporttal).
A Pannónia Turista Egyesület főként budapesti polgári tagsággal rendelkező szervezet volt. A Budapesti Egyetemi Turista Egyesület (BETE) eleinte az egyetemi hallgatók természetjáró szervezete volt. Hosszú volna elsorolni az ebben az időszakban megalakult szervezeteket. A turisták sokszor maguk hordták fel hátizsákban az építőanyagot a hegytetőkre. Így épültek a neves turistaházak, kilátók és menedékek. A természetjárás infrastruktúrája példás társadalmi összefogással jött létre.
A korszak turisztikai irodalmának és mozgalmának meghatározó alakjai, köztük dr. Thirring Gusztáv és dr. Vigyázó János, modern útikalauzokat készítettek. Munkájuk hozzájárult ahhoz, hogy a kirándulás tudatos felfedezéssé váljon. Turisztikai sorozatot írtak, magyarul, németül, franciául és angolul, Pannonhalmáról, a budai hegyekről, Egerről és környékéről, a Magas Tátráról, Pécsről és a Mecsekről.
Ebben az időszakban vált Budapest nemzetközi hírű fürdővárossá. A Gellért, a Széchenyi vagy a Lukács fürdő a korszak modern európai gyógyturizmusának jelképei lettek. A főváros kulturális élete – kávéházak, színházak, történelmi épületek – szintén vonzotta a külföldi látogatókat. A Balaton fejlesztése is felgyorsult. Új kikötők, strandok és szállodák épültek, miközben a tó körül kialakult az üdülőkultúra.
A második világháború után a turistaszervezetek struktúrája átalakult, de a kirándulás tömegsportként tovább élt. A jelzett turistautak hálózata és a menedékházak rendszere generációk számára tette elérhetővé a végtelen erdőségeket és középhegységeinket. A mai kirándulók másfél évszázados hagyományokat és sokszor ebben a korszakban kijelölt ösvényeket követnek.
Turizmus a szocializmus idején
A turistamozgalom országos ernyőszervezete a Magyar Turista Szövetség volt. Összefogta a különböző egyesületeket, felvállalta a turistautak egységes jelzésrendszerének kialakítását és a szervezést. A második világháború után a turistamozgalom szerkezete jelentősen átalakult. Az államszocialista rendszerben az idegenforgalom a szemléletformáláson, az egészségen, sporton és gazdasági szerepen túl, részben politikai szerepet is kapott. Ezért, és mivel a turistamozgalmat sportmozgalomként ismerték el, a tömeges belföldi üdülés előremozdítását szorgalmazták: a vállalati és szakszervezeti üdülők ezrek számára tették lehetővé a nyaralást.
A hatvanas–hetvenes években a nyugati turisták számára is megnyílt az ország. Budapest történelmi városképe, a fürdőkultúra és a viszonylag nyitott légkör különleges vonzerőt jelentett a vasfüggöny mögött. De míg a belföldi sportturizmus inkább a hegy- és dombvidéki kirándulásra, addig az idegenforgalom inkább a városi vendéglátásra fókuszált. A Balaton ekkor vált a kelet-európai régió egyik legfontosabb üdülőhelyévé, ahol keletnémet, csehszlovák és lengyel turisták tömegei töltötték a nyarat. Más szocialista országokból is sokan érkeztek.
Megújulás a 90-es években
Az 1989-90-es években a piacgazdaság megjelenésével gyorsan fejlődni kezdett a szállodaipar, a vendéglátás és az utazási szolgáltatások. Nemzetközi szállodaláncok jelentek meg, miközben a vidéki turizmus, a falusi vendégházak, borvidékek, nemzeti parkok szerepe is egyre nőtt. Ez tulajdonképpen a magyar turizmus egyik fénykora, mert az államvezérelt, oktatásra, megismerésre felfűzött, szervezett túrákra épülő szolgáltatási rendszer és az olcsó, széles körben elérhető szálláshely-hálózat mellett a kínálat legszélesebb spektruma jelent meg. Még megvannak a fiatalok számára olcsón és minőségben elérhető közlekedési, szállás, étkezési és szervezeti lehetőségek, de már jelen vannak a kényelmet szolgáló és a prémium szállások és egyéb szolgáltatások is. A kilencvenes évek és a kétezres évek elejének hangulatát a nagy szolgáltatási választék, a bővülő lehetőségek és nagyon pozitív természetvédelmi intézkedések határozták meg. Mindemellett a külföldi úti célok széleskörű elérése valamelyest kompenzálta a belföldi turisták számát.
Az ezredfordulóig a magyar turizmus sokszínű és nemzetközileg versenyképes ágazattá fejlődött. A történelmi városok, a termálfürdők, a borvidékek és a természeti tájak együtt alkották azt a különleges kínálatot, amely Magyarországot vonzó úti céllá tette.
Az Országos Kéktúra
1938-ban, Szent István halálának 900. évfordulójára kijelölték a „Szent István Vándorlás" útvonalát, és a Sümegtől és Nagy-Milictől egymás irányába induló csapatok az egyszeri eseményen túl egy izgalmas lehetőséget vetítettek előre: körvonalazódni látszott egy országos hosszú távú túraútvonal. Már akkor is az volt a cél, hogy a legszebb tájak és látnivalók közül érintsen minél többet egy hosszú távú útvonal. A korábbi évek alatt felfestett jelzések láncolatán a kék szín bizonyult dominánsnak, ezért döntöttek a kék sáv jelzés mellett. Ezt az egyszeri, két irányból indított túraeseményt tekintik az országos hosszú távú túraútvonal előzményének.
A vándorlás záróakkordjaként elhatározták, hogy időről időre megrendezik, de a második világháború félbeszakította a kezdeményezést. 1952-ben a Budapesti Lokomotív Sportklub természetjárói jelvényszerző mozgalomként újraindították. A program létrejöttében többek között dr. Vízkelety László, Thuróczy Lajos, Bokody József és Forgó János játszott szerepet.
Az Országos Kéktúra történetéről ebben a videóban mesélünk, méghozzá nem a szervezők, hanem az egyszerű kirándulók szemszögéből. Így a videó még azok számára is érdekes lehet, akik a mozgalom szervezésében is részt vesznek, mert megpróbáltuk átadni, hogy a különböző évtizedekben hogyan élték meg az emberek a kéktúrázást, és hogyan hatott a kirándulók életére, mikor mekkora jelentőséggel hatott a társadalomra ez a mára legendás, mégis mindig izgalmas, számunkra nem a jelvényszerzésről szóló útvonal.
1961-től a Magyar Természetjáró Szövetség vette át a mozgalom irányítását. A Kéktúra az 1970-es évek elejére országosan ismertté és népszerűvé vált, de Rockenbauer Pál 1979-ben fogratott, eredetileg 1981. május 12. és 1981. augusztus 11. között bemutatott televíziós sorozata, a Másfélmillió lépés Magyarországon máig nem múló népszerűséget hozott.
A Kéktúra ma a nagy Európai E4 része, az előzményeit figyelembe véve a kontinens egyik legrégebbi hosszú távú turistaútvonala. Ösvényei az ország legszebb tájain vezetnek keresztül, történelmi emlékhelyeket és természeti értékeket kötnek össze.
A kéktúrázás sajátos szubkultúrát teremtett. A pecsétgyűjtés és a túrázás generációkat köt össze, és sokak számára az egészséges életmód, valamint a természetvédelem felé vezető első lépést jelenti.
Az Országos Kéktúra és a Dél-dunántúli Kéktúra után utolsóként az Alföldi Kéktúra útvonala vált teljessé 1992-ben és 1996-ban bezárult a kör, és lehetővé vált Magyarország körbejárása a kék jelzésű túraútvonalakon és 2015-ig létrehozták a mai Magyar Kékkör egységét, annak teljes infrastruktúrájával.
Hogyan születik egy túraútvonal?
Mégis miként születik meg egy-egy jelölt ösvény? Egy turistaútvonal kijelölése sosem véletlenszerű. Ugyan a hálózat alapjait már a 19. század végén lefektették, az egységesítés és a technikai fejlesztések a 20. század második felében gyorsultak fel.
Az 1960-as és 1970-es években a tervezés alapját katonai és topográfiai térképek adták. A szakbizottságok helyszíni bejárásokkal jelölték ki az ideális nyomvonalat. Ma a folyamat jogilag összetettebb. Bár régen is kellett egyeztetni az erdőgazdaságokkal, nemzeti parkokkal, vadásztársaságokkal, önkormányzatokkal és a tulajdonosokkal, most a tulajdonosi és szakhatósági kör jóval összetettebb, a területkezelők érdekérvényesítése is erősebb.
A tervezés ma már digitális térinformatikai rendszerekre épül, és továbbra is kiemelt szempont a természetvédelem. Az ösvények kialakítása azonban ma is nagyrészt fizikai munka. A bozótirtás és az úgynevezett űrszelvény kialakítása kézi eszközökkel, bozótvágókkal és motorfűrészekkel történik. Lejtős terepen rőzsegátakkal, rézsűkialakítással vagy rönklépcsőkkel akadályozzák meg az eróziót.
A magyar turistajelzés-rendszer a világ egyik leglogikusabb rendszere. Az alapelveket az 1930-as évekre egységesítették. Szabvány rögzíti a jelzések típusait. Stabil hagyományokon alapul, azonban időnként frissül, alkalmazkodik az újdonságokhoz. A magyarországi jelrendszer nem az útvonal nehézsége, hanem az útvonal jellege és funkciója szerint épül fel.
A jelzések festését felületkezelés és alapozás előzi meg. A fatörzs kérgét óvatosan, roncsolás nélkül megtisztítják, majd egy fehér alaptéglalapot festenek fel, amelyre később a színes jel kerül. A jelzéseket úgy helyezik el, hogy az egyik jelzéstől látható legyen a következő, különösen az elágazásoknál.
Régebben olajbázisú, környezetre károsabb festékeket alkalmaztak, ma már környezetbarát, UV-álló akrilfestékeket használnak. Egykor kézzel rajzolt vázlatokon tervezték, nyilvántartó kartonokon vezették az adatokat, ma viszont digitális kataszterrel dolgoznak.
Miért húzzunk bakancsot?
Ha valaki nem sietve, hanem természetes kíváncsisággal áll a kiránduláshoz, egy idő után másként néz a tájra, észreveszi a részleteket, és jobban megérti a természet működését. Aki gyakran jelen van a természetben, ösztönösen érezni fogja a különbséget a magas biodiverzitású, ökológiai szempontból előnyös élőhelyek és a degradált térszínek között, magától jön rá, miért káros a zöldhulladék elhelyezése a tájban, a nem oda illő növények kivadítása, vagy a tájsebek keletkezésével járó tevékenységek.
Talán ez a legfontosabb: hogy a kirándulók jogai és kötelezettségei ne csupán szabályok legyenek, hanem belső meggyőződéssé váljanak. Ezt oktatással és szemléletformálással lehet megalapozni. Nincs az a természetvédelmi intézkedés, amely felérne a társadalom széles rétegeinek tudatos hozzáállásával.
A jelzett ösvényeken járva tehát nemcsak a tájat fedezzük fel. Egy másfél évszázados közösségi hagyományt tartunk életben. A Túrák Magyarországon csatorna is ennek szellemében jött létre.
Túravideó, mint tájlenyomat
Van, aki egy-egy túranap megtervezésekor szívesen böngészi végig a térképeket, útikönyveket és fórumokat, mások inkább rövid videókból szeretnének képet kapni arról, mire számíthatnak. Amikor a Túrák Magyarországon (https://www.youtube.com/@TurakMagyarorszagon) csatorna felvételeihez járjuk az országot, mi is tájékozódunk. Mivel szeretek alaposan felkészülni, adódott, hogy mikor kitalálja a csapat, hova menjünk, utánajárok a területtel kapcsolatos érdekességeknek. Egyébként, mikor nekem sincs időm, csak úgy kimozdulnék, előtte én is szívesen tájékozódom mások videóiból. Ezek közül azokat szeretem, amik 10-15 percben bemutatják a látnivalókat, a lehetőségeket, és hogy mire számítsunk. A természetfilmek hosszú évek munkájával, szakemberek segítségével átfogó képet adnak egy táj élővilágáról, történelméről és összefüggéseiről. Egy kirándulás során viszont ennek csak kis részével találkozunk, és inkább személyes benyomásokat szerzünk. A két élmény ezért különbözik: a természetfilmek gyorsan és látványosan mutatják be az ökoszisztémát, míg a túrafilmek egyedi, közvetlen kapcsolatot adnak a tájjal és olyan értelemben sem okoznak csalódást, hogy épp annyit mutatnak meg belőle, amennyit egy kirándulás alkalmával mi is láthatunk. A túrafilmek között is vannak minőségi különbségek: ha a készítők nem készülnek fel alaposan a területből, egy látogató, aki csak úgy nekiindul, akár többet is tapasztalhat, mint amit a videó bemutat. A jó túrafilm viszont átadja a táj hangulatát, segít elképzelni az élményt és megtervezni egy kirándulást, miközben könnyen befogadható marad. Mi mindnyájan gyerekkorunk óta kirándulunk. Az első személyes emlékem, mikor a szüleimmel hároméves koromban Csehszlovákiában, majd ugyanazon az úton Észak-Németországban sátoroztunk. Kedves emlékeim vannak a nyári evezésekről, baráti családokkal és kisebb-nagyobb kirándulásainkról nagyapámmal, aki nagyon sokat tett a rábízott túraútvonalak karbantartásáért. A szervezésen túl maga is részt vett a kivitelezésben, jelfestőként. A barátaim közül, akikkel utazunk, kirándulunk, szinte mindenki magas szinten fényképez, de csak 2011-ben kezdtünk filmezni. A koncepció azóta sem változott. Mi nem azért viszünk magunkkal kamerát, hogy sokan megnézzék az anyagainkat. Érdeklődésből, a szabadidőnkben készülnek a felvételek. Bár vannak köztünk hivatásos filmes szakemberek, kint mindannyian lelkes amatőrré változunk. A Túrák Magyarországon csatorna számunkra hobbi. Ha ez a „projekt” munkává, kötelességgé alakul, nem szabad folytatnunk, mert elveszti a hangulatát, mi pedig a szórakozásunkat.
Mikor településektől távoli, kitett szakaszokon járunk, sokszor eszembe jutnak azok, akik szintén a szabadidejükben, de nem hobbiból, hanem a közösség érdekében előkészítették az útvonalakat, felfestették a jeleket. Érdemes megemlékezni róluk.